interdimenzionális plazmavető

az ilma és az irma két különböző név, és aki azt mondja, hogy ilma, az nem irmára gondol, csak raccsol.

azt hiszem, nincs senki a világon, aki nálam jobban utálna engem. ennek az lehet az oka, hogy egyedül én ismerem magam eléggé ehhez.

utálom, amikor a jópofa (unalmas) rádiós műsorvezetők lefordítják a dalok címét esetleg előadóiknak a nevét nem tudom eldönteni, hogy ezt amiatt csinálják, mert azt hiszik, nagyon tudnak angolul, s ez imponáló lehet, esetleg tudják, hogy rémisztő a kiejtésük, s emiatt inkább maradnak a magyar változatnál. mondjuk szerintem esélyesebb az, hogy ezzel próbálják kitölteni a műsoridőt két szám között, mert egyébként kurvára nincs semmi a fejükben, nincs mondanivalójuk, és egyébként is jelentéktelen kis senkik, csak rajtuk kívűl más nem vállalta a délelőtött, mert akkor szinte senki nem hallgat rádiót a normális emberek közül, maximum az, aki a munkahelyén ül, és annak meg mindegy mi szól mellette, csak szóljon.
van ugye a klasszikus: piros csípős csilibors(red hot chili peppers). meg az is tetszik, mikor azt hallom: akkor most hallgassuk meg a fiúkat a hátsó utcából! (beckstreet boys) vagy: íme egy klasszikus, annie lennoxtól az édes álmok (sweet dreams). most madonna fog mesélni nekünk egy szépséges idegenről (beautiful stranger) és nagyon bejön nekem az anyagias lány (material girl) a boney m jelentkezik a babilon folyó partjáról (rivers of babylon), utána pedig bryan adams énekel nekünk láblógatva a kilences felhőn üldögélve (cloud number nine), a kardigánok pedig a kedvenc játékukkal játszanak (cardigans – my favourite game), a wham meg arra kér minket, ébresszük fel őket, mielőtt elmegyünk (wake me up before you go) (mondjuk ebben van már némi szexizmus is…). élvezzük a csendet a depeche mode-dal (enjoy the silence). tetszik még a vegyész testvérek (chemical brothers), mi vagyunk a bajnokok (queen – we are the champions), a jóképű férfi (robbie williams – handsome man), a négy nem szőke (4 non blonds), ugorjunk be C.C. Catch autójába (jump in my car), fegyverek és rózsák (guns’n'roses), szeretkezés az autómban (roxett – sleeping in my car). és még sorolhatnám…
a fentiek egyike sem kitalált vagy a fantázia szüleménye. bármilyen hasonlóság a valósággal, nem a véletlen műve.
ápdét: még valami eszembe jutott: azért ahhoz a bátorságot még senki nem vette, hogy a guano apes magyar változatával, fordításával eljátsszon. legalábbis én nem tudok róla…

fogd meg a botkormányom, michael!
mondta kitt, a magasabb sebességbe kapcsoló michaelnek.

ja, hát igen, ez jutott eszembe arról, hogy coming out. én igazából soha nem tettem ilyet. ám mégis a legtöbben, a hozzán közel állok, család, barátok tudják, hogy mi a helyzet.
azt hiszem coming outra annak van szüksége, aki belemegy, elfogadja azt a játékot, amit a nem homoszexuálisok játszanak. nem állítom azt, hogy reklámozni kell, hogy egy-egy matricát kell ragasztani a hátamra és a homlokomra, hogy milyen az identitásom. ám ha én magam természetesnek fogadom el és nem érzi rajtam a családom, barátaim, hogy bizonytalan vagyok, én is félve mondom ki, akkor nem fogják soha elfogadni. megérteni talán soha, de elfogadni talán igen.
azt gondolom coming out-olnia annak kell, aki elkezd hazudozni, ferdíteni, történeteket kitalálni. felépít maga köré egy olyan világot, személyiséget, ami nem ő, ami nem létezik, de pont olyan, vagy kevéssé eltérő attól, ami a környezet elvár tőle. s aztán a coming out annak bevallása, hogy nem, én nem ez vagyok, hogy eddig azt mondtam, amit hallani akartatok, én egyébként teljesen más vagyok, mint amilyennek hittetek, legalábbis ebben a tekintetben.
próbálkoznak, velem is próbálkoztak. mikor hazaköltöztem most tavasszal, nálam is kérdezgették, miért, és ott volt a válasz a kérdésben: miért költözött el a barátnőd, talált egy jobb lakást, vagy ne adj isten, férjhez megy? és azt akarták hallani, hogy igen, azért. és az volt a válasz erre, hogy nem, nem azért, hanem azért, mert szakítottunk. miért volt közös bankszámlátok, arról utaltátok közösen a lakbért? nem, nem azért, hanem azért, mert közös kasszán voltunk, ahogy az szoktott lenni, ha két ember együtt él. mikor kimaradtam egy éjszakát, mert becsajoztam: hol aludtál, Gábornál? nem, egy barátnőmnél.
igen, tudom, egyszerűbb, és kevésbé macaerásabb, ha az ember azt mondja, igen, egy buliban voltam a barátaimmal, igen olcsóbb lakást talált. könyebb, ha az ember azt válaszolja, amit hallani akarnak, sőt, néha már kérdés nélkül is megy.
nálam soha nem tudatosan jöttek a válaszok, inkább dacból, de mostanra sikerült elérni, hogy nincs titok, hogy azt mondják, milyen aranyos lány a barátnőd, megkérdezik, hogy vagytok, mit csináltok hétvégén, és persze üdvözlik, puszilják, adjam át.
nem kell, hogy elfogadják, szeressék őt, örüljenek ennek az állapotnak, de fogadják el, és tudatosuljon bennük, én ezt szerettem volna mindig elérni. és így sikerült.
ha egy meleg bűnként, titokként, bevallani valóként kezeli, éli meg a melegségét, akkor az az is lesz, s akkor kell coming outolni.
egyébként meg hozzátenném, a legtöbb történet, amit ilyen témakörben hallottam, tartlamazta azt a mondtatot, hogy de sehtették. persze hogy sejtették, hát ők sem hülyék. ők is látják, hogy nincs pasid, nincs csajod, hogy fiú létedre egy fiúval töltöd a legtöbb időt, lány létedre egy lánnyal…érzik, sejtik. s tőled várják a megerősítést, hogy mégsem, hogy tévedtek, hogy rosszul értettek valamit.

nekem a gesztenyefák, tele virággal mindig a gyerekkoromat, pontosabban az iskolás koromat juttatják eszembe. az általános iskola, ahova jártam a katolikus templom mellet van. ennek van egy kicsi parkja, ami tele van ültetve gesztenyefákkal. tavasszal a virágzásuk volt gyönyörő, összel meg ott szedtük rajzórára a gesztenyét, s késő ősszel meg térdig gázoltunk a levelükben.
aztán mikor gimis lettem, sárospatakra jártam. iskola kert, tele fákkal, és ebből nagyon sok gesztenyefa volt. és az iskola udvaron is volt néhány. ott persze már más dolgok történtek a fák alatt, cigizés, sörözés, csajozás, lógás, koncertek. emlékszem, mikor érettségiztünk, akkor is azok alatt a fák alatt gyülekeztünk a szótárakkal, négyjegyű függvénytáblákkal, zöld könyvekkel felszerelkezve, attól függően, milyen tárgy volt soron.
sok gyerekkel ellentétben én szerettem iskolás lenni. nekem kicsit menedék volt. az általános iskola is, mert ha hétköznap volt, iskola, az azt jelentette, kevesebb az esély az otthoni fennforgásokra. persze ez nem jelentett azt, hogy soha nem volt, de ellentétben a hétvégékkel, amikor mindig volt valami, addig hétköznap kevesebb. vannak azért nagyon rossz emlékeim is, pl mikor anyuval az utcán sétáltunk egész éjjel, s másnap úgy mentem iskolába. otthon maradhattam volna másnap, de nem akartam. és valahogy a suliban mindig volt sikerélményem, örömem. végül is gyerekkoromból gyakorlatilag minden kellemes élmény az iskolához, táborokhoz köthető.
életem (egyik) legszebb, legemlékezetesebb korszaka a középiskolához köthető. szerettem oda járni. az iskolát, a tanárokat, nevelőket, a várost, a kollégiumi életet is nagyon szerettem. nagyon jól mutatja, hogy mekkora jelentősége van az életemben pataknak, hogy az akkor “kötött” barátságok nagyrésze a mai napig tart. van amelyik intenzívebb, s hetente beszélünk, találkozunk, együtt bulizunk, megünnepeljük egymás szülinapját. van olyan is, amelyik kicsit lanyhult, nem veszünk részt a másik életében, ám attól tudunk egymásról.
ez mind a gesztenyefákról jutott eszembe.

tulajdonképpen volt tegnap két dolog, amikről mindenképpen írni akartam.

az egyik a gyerek kérdés, a másik pedig az, hogy mim van, s mim nincs. s mim nem lesz sohasem. egyrészt nem tudom, hogy okos dolog-e leírni ezeket ide, másrészt nem vagyok olyan hangulatban, hogy megfogalmazzam, összeszedjem, s lineárisan le tudjam írni az ezekkel kapcsolatos gondolataimat és persze érzéseimet. kicsit még érlelem.

na, akkor most beszámoló:
csütörtökön úgy volt, hogy be kell jönnöm, pénteken meg már úgy, hogy nem. ennek örültem. aztán pénteken zé elment kozmetikushoz, s a telefonja, mint mindig, most is lemerült. ez két dolgot eredményezett:
-…mivel másfél órával azután sem volt otthon, hogy azt mondta, hogy most indulok, elkezdtem aggódni, s átkoztam azt a krva telefont, hogy pont most kellett lemerülnie, s nem sikerül elérni.
-…s mikor meg hazaért végre, s nem találta a telefont, és kiderült, hogy elhagyta, lévén előfizetéses, örültem, hogy lemerült, az a szr telefon.
szombaton délelőtt zé dolgozott, mikor végzett, elmentem elé, s intézkedtünk téseknél sim-kártya csere ügyben. s ha már a plázában voltunk, kicsit nézelődtünk is, ennek az lett a vége, hogy zé vett magának egy csudaszép cipőt. ami nekem krvára nem tetszett ott a boltban a polcon. mint az esetek többségében, mikor vásárolunk. s aztán mikor használatba vette a lábbelit, már látszott, hogy tévedtem. megint. mint az esetek többségében, mikor vásárolunk. ezért én mostnár igyekszem befogni a szám, mikor vásárolunk. mert a végén mindig igaza lesz.
hazamentünk, kicsit sziesztáztünk, s aztán mind a ketten olyan rossz kedvvel ébredtünk, nyügösen, idegesen, hogy az estére meghívott vendéget jól lemondtuk. inkább beraktunk egy filmet (mindent anyámról – almodovar) a dvd-be, s megnéztük. utána meg olvastunk egy kicsit. én végre befejeztem a 11 percet (paulo coelho), amiben kicsit csalódtam, be kell valljam. a vége a szokásos cukormázas heppi end lett…kicsit jobbat, többet vártam. aztán aludtunk egy nagyot.
tegnap meg felkeltünk s délelőtt jó alaposan kisuvickoltuk a lakást, aztán felkerekedtünk, bicajra pattantunk, és elindultunk a dunapartra, megnézni a holokauszt emlékművet.
tovább kerekeztünk, egy barátunkhoz indultunk (shiver), ám útközben találtunk egy virágüzletet. nem egy hagyományos virágboltról van szó. mind területét, mind kínálatát tekintve nagyon megnyerő. rengeteg különleges, szép növényt láttunk.
megérkezésünk után fagyiztunk egy nagyot, shiver megmutatta a pókjait, a növényeit és a rettenetesen szép kagyló, csiga gyüjteményét. tekintve, hogy már kezdett sötétedni, és még világosban szerettünk volna hazaérni, így elindultunk. elég későn, majdnem 8 körül élrtünk haza. de nagyon jó nap volt, mind a ketten nagyon jól éreztünk magunkat. meg is beszéltük, hogy fogunk még ilyen napokat, kirándulásokat tenni. de azt hiszem előtte némi védőfelszerelést, minimum egy-egy sisakot mindkettőnknek be kell szerezni.

ma reggel a liftnél:

-bocsánat!

-meg van bocsátva!

menj az anyádba…na az ilyen embereket utálom, modoros, gusztustalan köcsögök.

szeretem, hogy vannak szokásaink, nem tudatos szertartásaink.

az egyik legfontosabb számomra ezek közül az elalvás előtti együtt töltött idő. ilyenkor mindig, mielőtt leoltanánk a villanyt beszélgetünk egy kicsit, vagy csak fekszünk csendben és nézzük a másikat, megpuszilgatjuk, megölelgetjuk, megsimogatjuk gyengéden a másikat. én itt szoktam érezni, hogy befejeződött egy nap, hogy végre otthon vagyok, vagyunk. csak mi ketten. ez minden este így van, szinte kivétel nélkül.

és általában a napokat is hasonlóképpen szertartással kezdjük. a reggeleknek kicsit más a forgatókönyve. van, amikor én indulok el előbb otthonról, van mikor zé. természetesen annak szokott nehezebben menni a felkelés, akinek készülnie kellene. ilyenkor a másik igyekszik belé lelket önteni, felébreszteni. és reggel sem maradhat el a másik megszeretgetése.

ezek megléte jelenti azt, hogy akármi történhet velünk, a világban, körülöttünk, bennünk, mi itt vagyunk egymásnak, ő nekem és én neki.